MKSZ múltja és jelene

A magyarországi alapítás

A Religio című katolikus periodika 1853-as évfolyamának több cikke foglalkozott a témával. Tudósításaik szerint egyre több, elsősorban egyházi személy járt ki Bécsbe, akik ekkor személyesen Kolpinggal is tudtak találkozni. Idézet egy korabeli lapszámból: „Adja Isten, hogy Magyarhonban is mielőbb létre jőjjön e társulat. Hiszen már az Árpádok és a vegyes házból való királyok korában igen szépen virágoztak a magyarországi czéhek, – miért ne lehetne most a sokszor említett társulatot is meghonosítanunk?”

Gruscha ezt az elképzelést nagyban támogatta: összeköttetésbe lépett több magyar egyházi személlyel, elsősorban Magyarország bíboros főpapjával, Scitovszky János érsekkel. Az érsek a következő hónapokban folyamatosan ismerkedett a mozgalom tevékenységével, majd 1856 tavaszán hozzálátott a magyarországi alapítás megszervezéséhez. Tette ezt annak ellenére, hogy a Bach-érában a kormányzat nem látott szívesen egy olyan szervezkedést, amely a magyar iparos ifjúságot volt hivatott összefogni. Ráadásul – noha a mozgalom Németországból indult, s osztrák közvetítéssel érkezett Magyarországra –az alapítók a kezdetektől fogva a magyarnyelvűséget preferálták. A helyzet összetettségét még az a tény is bonyolította, hogy a magyar főváros, elsősorban Pest lakossága ekkoriban felerészben német, felerészben magyar etnikumú polgárokból állt. A magyarországi alapításnak nagy lendületet adott, hogy – Scitovszky érsek biztatására és kérésére – 1856. május 25-én Adolf Kolping személyesen eljött Pest-Budára. Itt Szántóffy Antal, pest-belvárosi plébános vendégeként buzdító előadásokat tartott, iparosokkal és mesterlegényekkel találkozott, valamint az egyletszervezés operatív feladataiban szerzett tapasztalatairól is beszámolt. A látogatás után már nem kellett sokáig várni egy első honi egylet megalakulására: 1856. szeptember 8-án Scitovszky érsek személyesen nyitotta meg az ország első, Pesten működő legényegyletét. Ahogy köszöntőjében fogalmazott: „Míg a kézműves osztály az úgynevezett céhrendszerhez, s az annak alapjául szolgáló tisztes patriarchális elvekhez és vele összekötött szokásokhoz szorosabban ragaszkodott, addig ezen ragaszkodás, mint egy közös lánc, az ugyanazon mesterség tagjait, a mestereket és legényeket egymás közt egy családdá fűzte össze. (…) Ma már mindez másképp van, kivált nagyobb városokban. (…) A mesterlegények emez erkölcsi és társadalmi szomorú helyzetének gyógyszere gyanánt támadt az egyház szeretetteljes kebelén a mesterlegényegylet, melynek dicső feladata az egyleti tagokat az egyházi (vallási) és társadalmi életben jobb, kedvezőbb helyzetbe juttatni…”

A kibontakozás és a fejlődés évtizedei

Elkezdődött tehát a kolpingi eszmék hazai elterjedése. Ennek talán az egyik legnagyobb jelentőségét az adta, hogy 1848/49 után ez volt az első olyan szervezkedés a magyar társadalmon belül, amely az iparos tevékenységgel foglalkozó fiatalok nevelésén túl modern és szakszerű szakmai képzést is nyújtott. Az eredményes szervezőmunkának és a katolikus főpapság hathatós támogatásának köszönhetően néhány éven belül Magyarország és Erdély nagyobb városaiban is megjelent és kibontakozott a mozgalom: 1863-ig legényegyletek alakultak Pozsonyban, Nagyszombatban, Óbudán, Désen, Sopronban, Temesvárott, Egerben, Esztergomban, Vácott, Székesfehérváron, Veszprémben – hogy csak a legjelentősebbeket említsük.

A mozgalom sikerét és országos ismertségét számos jelentős személy mellett Szabóky Adolf reáliskolai igazgató, piarista szerzetes elsősorban pesti tevékenységének köszönhette. Nagyon fontos volt számára a mozgalom magyar nyelvű és szellemiségű jellegének hangsúlyozása. Mindezt tette úgy, hogy az egyébként sikeresen működő német és bécsi példákat vette át. Részt vett Pesten a hospitiumnak nevezett egyleti szálló megalakításában, a bécsi egylet mintájára pedig egyleti színpadot szervezett. Szándéka szerint: „… az elnyomás és ébredés korszakában, úgy a magyar nyelvű és érzésű ifjak szívében a hazaszeretet lángját élessze, mint a magyar születésű, de hazájuk nyelvétől idegen ifjakkal az édes-hangzású magyar nyelv zenéjét megkedveltessen, szívükbe a magyar szellemtől elfordult közönyösség, sőt ellenszenv helyére a szülőföld iránt való ragaszkodás csíráját ültesse…”

Ő volt az, aki felkarolta és nagyban támogatta Csepreghy Ferenc asztalostanoncot, aki a Kolping Mozgalom első éveiben az egyik legismertebb színműíróvá vált, s szintén Szabóky volt az, aki egy 1200 kötetből álló könyvtárat alapított Pesten, illetve ún. munkakiállításokat szervezett évente az egylet helységeiben. Ezeken kiállították az egyleti tagok saját készítésű „mester-remekeit”, így láthatták egymás szakmai előrehaladását és tanulhattak is egymástól.

Élet a legényegyletekben

A dualizmus éveiben a Kárpát-medenceszerte kibontakozó egyletek működési keretei és a szervezeti felépítés mindenhol azonosak voltak, hiszen ezeket az alapító atya rögzítette: az egyházi és a világi vezetés közösen működött. Világi elnöknek általában köztiszteletben álló iparosmestert kértek fel, lelki vezető, prézes pedig a helyi katolikus egyházközség papja lett. Fővédnöknek valamely jelentős egyházi személyt igyekeztek megnyerni, általában az egyházmegye érsekét vagy más főpapot.

Az egylet a pártoló tagok és a védnökök adományaiból gazdálkodtak. A legfontosabb feladat mindenhol a megfelelő egyleti épület megteremtése volt. Kezdetben helyiségeket béreltek, azonban néhány évvel az indulás után a legtöbb hazai egylet már saját székházzal rendelkezett. Ezekben volt néhány egyszerű berendezésű terem az oktatás és az előadások céljaira, később színházterem és szerényebb, de a célnak megfelelő kollégiumszerű szállás – ezt értették hospitium alatt – az átutazó egyleti tagok számára. A Kolping-legények szinte minden nap munka után, illetve vasár- és ünnepnapokon az egyletben töltötték idejüket. Főleg a hétfői, ún. „legényesték”, kötetlen beszélgetések voltak kedveltek. Hét közben szabályos, szervezett képzésben vettek részt, ahol a tanított tananyag maximálisan igazodott a legények előképzettségéhez, valamint a velük szemben támasztott követelményekhez. A legkevésbé iskolázottaknak írást, helyesírást, olvasást, számtant s a hit elemeit oktatták, kiegészítve a levelek és a szerződések írásának és az árjegyzék készítésének alapvető ismereteivel.

A magasabban képzettek tananyagában hitértelmezés, egyháztörténet, nyelvtan, ének, történelem és földrajz is szerepelt. Ezek mellett rendszeresen folyt vallás- és erkölcsoktatás, továbbképzéseket szerveztek könyv- és számvitelből, mértanból, rajzból, illemtanból és táncból is. A magyar iparoslegények külföldi tanulásának, szakmai tanulmányútjának elősegítésére pedig rendszeresek voltak a német nyelvtanfolyamok. Szervezetten folyt, népművelői jellegű, „iskolaszerű” volt, de nem igazi iskola – hasznossága így vitathatatlan. A fellelhető tanrendeket áttekintve megállapítható, hogy az oktatás tartalma rendkívül korszerű volt, társadalmi és egyéni szempontból is hasznos elemeket tartalmazott. Mindehhez még hozzá kell tenni, hogy a tanárok mindenhol a város értelmiségi elitjéből kerültek ki: gimnáziumi tanárok, festők, zenészek, ügyvédek, papok és neves iparosmesterek vállalták – általában ingyen, önzetlenül – az iparoslegények képzését. Meg kell azonban jegyezni, hogy ez az oktatás nem iskolarendszerű volt: ahhoz mind szervezeti, mind a tartalmi és jogi keretek is hiányoztak. Míg a szervezett oktatás a rendes tagokra korlátozódott, az egyletek ismeretterjesztő előadásai nyitottak voltak a város közönsége számára is. A főként tudományos jellegű előadások rendkívül népszerűek voltak a városi polgárság körében. Az 1900-as évektől kezdve gyakran kerültek szóba ezeken az estéken jogi és szociális kérdések is, igen kedvelt téma volt például az egyház és a munkásság kapcsolata, de a politikától, főként a napi politikától az egyletek mindig távol tartották magukat.

A vallással kapcsolatos tevékenységekről még meg kell említeni, hogy nagyon komolyan vették a már említett hittanoktatást, illetve a fiatalok lelki gondozását – ezt a feladatot a prézes végezte. Szokás volt a vasárnapi miséken való közös részvétel, az egyházi és állami ünnepeken a Kolping-ifjak mindig együtt, a legényegylet zászlaja alatt vonultak fel. A rendkívül sokszínű szabadidős tevékenységek célja az volt, hogy a legények munka után kocsmázás és csavargás helyett nemesebb dolgokkal foglalkozzanak, megismerjék a kulturált szórakozás örömét. Szavalókörök, ének- és zenekarok, színjátszókörök szinte minden egyletben működtek. A könyvtárból hasznos és irodalmilag értékes könyveket kölcsönözhettek, az egylet néhány fontosabb folyóiratot is járatott. Hétvégeken, ünnepeken műkedvelő előadással egybekötött táncesteket rendeztek, amelyek nemcsak a legények és a városi polgárság szórakozását biztosították, hanem az egyleteknek is jó bevételi forrást jelentettek. A felvettek fele még a század elején is a hagyományos ipari ágazatokból került ki: cipészek, lakatosok, szabók, asztalosok voltak. Jelentős változás viszont, hogy ekkorra – eltérően a múlt századi gyakorlattól – már tagok lehettek a kézművesek és iparosok mellett a kereskedők és az újabb szakmák képviselői (pincérek, műszerészek) is.

1918-tól 1946-ig – A Kolping-mozgalom fénykora

A 20. század elejére a már országos szervezettel rendelkező és számos változáson és átalakuláson keresztülment Kolpingmozgalmat az 1914-ben kitört első világháború évekre tetszhalotti állapotba kényszerítette: a tagok nagy része bevonult katonának, a legtöbb hazai egyesület hivatalosan is szüneteltette tevékenységét. A harcok végeztével bekövetkező katonai kudarc, majd az ezt követő politikai összeomlás hónapjaiban – 1918 vége felé – újrakezdődött az egyleti élet, de ezt csak rövid ideig tarthatott. Az 1919. márciusi kommunista hatalomátvétel után ugyan csak néhány hónapig tartott a szélsőbaloldali diktatúra, de ezalatt betiltották a katolikus egyleteket, épületeiket át kellett adniuk a kommün képviselőinek. A háború utáni valódi újraindulásról így csak 1920-tól, vitéz nagybányai Horthy Miklós hatalomra kerülésétől beszélhetünk. A háború lezárását és a trianoni békediktátumot követően újjászerveződött és ismét fellendült a szervezet. Ez volt az az időszak, amikor a központi kormányzat minden korábbinál jelentősebb támogatásban részesítette a legényegyleteket, valamint a többi egyházi hátterű társadalmi egyesületet. A két világháború között a Kolping-ifjak példáját követve, illetve a tevékenységüket kiszélesítve további mozgalmak jöttek létre: elsőként a legényegyletek mellé szerveződő „leány-tagozat”, akik Napsugárlányok néven alakultak országszerte. A legjelentősebb társszervezet azonban kétségkívül a 1936-ban, Szegeden létrejött KALOT, majd a KALÁSZ volt. Ez az időszak a Kolpingmozgalom fénykorának tekinthető. A második világháború, majd pedig főleg az 1945 utáni politikai változások ismét komoly nehézségek elé állították a százezres tagságot, 1946-ban pedig Rajk László utasítására fel is számolták a működését.

Bár az egyleti tagok szerte az országban még éveken keresztül tartották, vagy legalább is próbálták tartani egymással a kapcsolatot, az így illegalitásba szorult mozgalom 1950-re ténylegesen megszűnt. Az ezt követő Rákosi- majd kádári diktatúrákkal egy időben az addigra már szinte valamennyi kontinensen megjelent mozgalom világméterű szervezetté vált.

A rendszerváltozás utáni újjászervezés – Út a KOSZISZ megalapításáig

A pártállami diktatúra lazulásának idején, az 1980-as években egyre aktívabbá váló személyes kapcsolatokban egyre többször vetődött fel a Kolping-mozgalom magyarországi ismételt újjászervezésének gondolata. Ennek egyik legjelesebb és legfontosabb képviselője Pécsi Géza (1927–2015) zenepedagógus volt, aki még fiatalkorában, az 1946-os feloszlatás előtt ismerkedett meg és tevékenykedett a legényegyleti mozgalomban. Annak karitatív, szociális tevékenységét a kommunista diktatúra évtizedei alatt is ápolta, sőt az illegalitásban a kölni központtal is próbálta tartani a kapcsolatot. Nem véletlen, hogy jórészt az ő személyes kezdeményezésének és közbenjárásának köszönhetően történt meg már az 1980-as évek második felében az Osztrák, majd az Augsburgi Egyházmegyei Kolping Szövetség tisztségviselőivel az újbóli kapcsolatfelvétel a magyarországi újrakezdés lehetőségéről. Ebbe a munkába kapcsolódtak be az újjászerveződő mozgalom későbbi meghatározó vezetői: dr. Korinek László és dr. Lang György, akik mindketten hosszú évekig voltak a Magyar Kolping Szövetség világi elnökei, valamint egyházi részről dr. Bolberitz Pál, a későbbi országos prézes, valamint dr. Seregély István egri érsek. A lelkes szándékhoz azonban egyéb támogatókra és szövetségesekre is szükség volt. Ehhez elsőként az kellett, hogy elfogadásra kerüljön az egyesülési jogról szóló 1989. évi II. törvény, amelynek életbe lépése után jogilag is – Magyarországon immár harmadik alkalommal – megalakulhatott a Magyar Kolping Szövetség.

Komoly támaszt jelentett a mozgalom számára, hogy a közélet legmagasabb szintjén is támogatták: dr. Antall József miniszterelnök mellett Andrásfalvy Bertalan művelődési és közoktatási miniszter is segítői voltak az ismét zászlót bontó szervezetnek. Akik nélkül azonban semmiképpen sem lett volna eredményes az újrakezdés, az a németországi, azon belül is az Augsburgi Egyházmegyei Kolping Szövetség. Az egyre aktívabbá váló személyes kapcsolatok mellett hatalmas segítséget jelentett az augsburgi Rudolf Geiselberger Kolping Alapítvány anyagi támogatása. Az egymás után, országszerte megalakuló Kolping-családok működését összefogó Magyar Kolping Szövetség már az 1990-es évek elején iskolák alapításába kezdett: az alapító Kolping atya szellemiségét őrizve és képviselve elsősorban hátrányos helyzetű diákok számára szakképző iskolák szervezésébe kezdtek.